„Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel” (1 Kor 12,13)
Kedves testvérem!
Szeretettel köszöntelek az új liturgikus esztendőben. Tavaly a „meghívlak szentmisére” felszólítással indultunk az A liturgikus évnek. Benne rejlik Krisztus legnagyobb vágya, hogy minél szorosabb közelségben akar lenni hozzánk, mert nagyon szeret.
Másképpen alakult az év. Azt képzeltük, hogy többen viszontlátjuk majd egymást a templomban, együtt ünnepeljük a legnagyobb szentséget. Ám egyszer csak beköszöntött a járvány és onnantól fogva minden másképpen alakult. Nem csak velünk, hanem az egész világgal is. A Covid-19 lett a főszereplő a hírekben, minden beszélgetésben, hozzá kellett alakítanunk az életünket: programjainkat, az iskolát, hittant, templomi életünket, családi életünket és így tovább.
Való igaz a közmondás: „Ember tervez, Isten végez.” Visszatekintve azt mondhatjuk, a terveink nem a mi elképzeléseink szerint, hanem Isten akarata szerint valósultak meg. Bár nem lehetett részt venni a szentmiséken a templomban, minden keresztény házába bekopogott az Úr Jézus a média hullámain, rádión, TV-n keresztül, és akik nyitottak voltak iránta, befogadták őt nem csak házukba, hanem a szívükbe is. Így a legnehezebb pillanatainkban sem hagyott minket árván. Ezáltal egyszer csak újra templommá váltak a keresztények házai. Ez arra az igazságra vezetett minket, hogy bár azt képzeltük, az ember keresi Istent, ez fordítva van, elsősorban Ő keres minket.
Új utakat találtunk, hogyan lehet felfedezni Isten jelenlétét. Örömmel tapasztaljuk, hogy felelősséget érzünk egymás iránt. A fiatalabbak figyelnek az idősebbekre, a szomszédok újra érdeklődnek egymás iránt. A közös ellenség, a vírus képes az emberek közötti hozzátartozást erősíteni. Felelős vagyok nem csak magamnak, nem csak azoknak, akik hozzám tartoznak, hanem mindenkinek, sőt az egész világnak. Nagyon is számít, mit gondolok, mit mondok és mit teszek vagy éppen mit nem teszek.
Minden válság valamire tanít és buzdít minket. Rájöttünk, mennyire hiányzik nekünk, hogy minőségi időt tölthessünk a családtagjainkkal és Istennel. Rájöttünk, hogy sok kincs van elrejtve otthon, amit mindig máshol kerestünk. Szent Ágoston azt mondta, nyugtalan a szívünk, amíg megtalálunk téged. Talán azért voltunk nyugtalanok, mert arra pazaroltuk az időnket, hogy az úgynevezett igazi boldogságot máshol vagy az anyagiakban kerestük? Közben megtalálhatjuk az egymásra való figyelésben otthon vagy a tágabb környezetünkben.
A hit kapcsán tudatlanul átvettük a világ stílusát és módszerét, azt, hogy a hitéletünk programokból áll. Sietünk egyik programról a másikra, közben az Istennel való kapcsolatunk felszínes marad. Vissza kell térnünk a gyökereinkhez, a lényeghez, hogy a hit nem egy ideológia, nem egy fogalom, hanem egy kapcsolat, amit állandóan mélyítenünk kell. Magánügy lett a hitéletünk, holott az ősegyházzal kezdve mindig is közös ügyünk volt.
Hogyan tovább? Az új liturgikus évet mindig várakozással kezdjük, mégpedig egy születésre, Jézus születésére várva.
Úgy érdemes nekiindulnunk az új évnek, hogy Jézus, a szeretetet újra szülessen a szívünkbe, a családjainkba, a közösségeinkbe. Újra engedjük Őt az életünk középpontjába! Nem csak karácsonykor, hanem egész évben. Újra növekedjünk abban, hogy a hit igenis közös ügy. Ezért már tavaly óta elkezdtük kicsi lépesekkel ezt megerősíteni azzal, hogy a jegyesoktatás, a bérmálás, az elsőáldozási felkészülés, a keresztelés illetve a virrasztások minél jobban tükrözzék közösségi mivoltukat.
Ezért szeretnénk arra szentelni ezt az évet, hogy minél erősebbek legyünk, mert ahogy Szent Pál írta, „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel.” Erősítsük meg a plébániához tartozásunkat, újítsuk meg a közösséghez való elköteleződésünket!
Végezetül hálát adok az Úrnak mindannyiótokért, hogy áhítattal kitartotok a megpróbáltatásokban és imádkozom, hogy amit Isten elkezdett bennünk, végre is viszi a mi Urunkban Jézus Krisztusban. Amen.
Magung Fransis SVD atya
Photo by Paul Zoetemeijer on Unsplash