Papi, szerzetesi és missziós hivatásomat nagy titoknak tartom. A családomból soha senki nem gondolta volna, hogy ilyen pályára lépek. A Fülöp-szigeteken születtem, én vagyok a legidősebb gyerek a családban. A mi kultúránkban legidősebbnek lenni jelentős dolog, nagy felelősséggel jár; íratlan szabály, hogy a legidősebb segít a többieknek. Szegény családból származom, a szüleimnek nem volt diplomájuk, de már a dédszüleimnek és a nagyszüleimnek is az volt az álma, hogy a gyereküknek sikerüljön egyetemre mennie. Nagyon sokat dolgoztak ezért. Mérnök akartam lenni, és a diploma megszerzése után természetesen támogatni tudtam volna a családomat.
Hogy tanulhassunk, először édesapánk ment el külföldre dolgozni, Szaúd-Arábiába. Nem járt sikerrel, a keresete nem volt elég ahhoz, hogy mi, gyerekek később egyetemre menjünk. Édesapa 1989-ben véglegesen hazajött. Együtt volt a család egy darabig, ám édesanyánk úgy döntött, hogy ő is megpróbálkozik a külföldi munkavállalással. Az 1990-es években sokan mentek a Fülöp-szigetekről Olaszországba, hogy ott háztartási alkalmazottként vagy betegápolóként dolgozzanak. Édesanya 1993-ben indult el kölcsönből, sokat kellett fizetni az útért. Illegálisan jutott el Olaszországba, és sokáig nem tudott hazajönni, mert nem volt papírja. Négy év után kapta meg a tartózkodási engedélyt. Amikor elment, negyedikes általános iskolás voltam, a húgom másodikos, az öcsém pedig hároméves. Édesapa nevelt fel minket. Azért tudtunk iskolába járni, mert édesanya elment. A legnagyobb, a legkeményebb és a legszeretetteljesebb döntést hozták az életükben, mint szülők. Számunkra ők hősök.
Egy újmisés verbita atya életpéldája által született bennem a missziós hivatás. A ballagás után bejelentettem, hogy nem megyek egyetemre, hanem belépek a szemináriumba. A családom nem értette, hogyan született meg bennem a gondolat, hogy pap legyek és misszionárius. Ráadásul így nem tudtam teljesíteni a feladatomat, mint legidősebb gyerek. Volt egy időszak, amikor majdnem feladtam emiatt. Ötödik évben, még a noviciátus előtt bementem az elöljárómhoz azzal, hogy szeretnék kilépni, segíteni akarok a szüleimnek, hogy könnyebb legyen nekik. Egy nagyon fontos kérdést tett fel akkor nekem: ki tud jobban segíteni, te, vagy az, aki téged erre a hivatásra hívott? Egyértelmű a válasz… Továbbmentem a pályán, és egyszer csak a szüleim is elfogadták a döntésemet.
A verbita misszionáriusi hivatás nem egyszerű, de sok öröm van benne. Késznek kell lennünk arra, hogy elküldhetnek messzire, oda, ahol szükség van ránk. Amikor elindultam otthonról, próbáltam felkészülni arra, hogy ha valami történik valakivel a családban, nem leszek ott. Annak idején ez komoly próba volt számomra.
2007. október 2-án érkeztem Magyarországra. A negyedik évben kezdtem megérteni, mi lehetett az idős atyák – akik távoli misszióban voltak harminc, negyven évig – titka, hogyan voltak képesek annyi évig szolgálni? Voltak magyar verbiták – Bellér Lajos atya, Werner József atya és Halász Lajos atya – akik a Fülöp-szigeteken szolgáltak, és még volt lehetőségem találkozni velük, amikor ideérkeztem. Általuk megértettem, hogy a titok nem más, mint az emberek szeretete. Lassan tizennégy éve vagyok itt, nem tartok még a harmincévnyi szolgálatnál, de tudom, hogy engem is ez tart meg a hivatásomban.
A verbita szerzetesi és missziós hivatás nem könnyű, de nagy ajándék számomra. Sok mindenre vágyhat az ember, de nekem nem kell más, hiszen boldog vagyok. Kérem a Jóistent, hogy váljak az ő eszközévé nap mint nap.
Hernandez Elmer SVD